Úgy volt, hogy Zs. reggel meglátogatja az által minden vasárnap reggel meglátogatandó külön programját.
Azután hazajön és velem tölti napot. Főzünk, eszünk, akármi.
Majd este elmegy a gyárba igát húzni és csak holnap reggel jön haza.
Ehhez képest este 6-kor érkezett tőle az első életjel, sms formájában, hogy akkor majd lassan hazajön és akkor velem alszik itthon.
Csuklóból elküldtem a fenébe.
Válaszként megérkezett, hogy azt hitte örülni fogok.
Válaszra sem méltattam.
Majd valamikor este 8 magasságában megérkezett. Megette a vacsorát, amit én főztem egyedül, mivel nem itthon volt, vagyis nem volt itthon.
Azután a zokniját a kanapé párnája alá dugta, a boros poharat a kanapéra állította, a vacsora maradékait pedig a dohányzó asztalon hagyta és elment aludni.
És én ismét elfelejtettem elalélni az örömtől.
Tudom, én vagyok a hülye. Hiszen este 6-ig azért nem bírt felhívni, vagy egy egy sms-t küldeni, mert fontos dolga volt, viszont 2 szabad perce az nem, hogy elmesélje változott a program. Aztán meg végül is én vagyok egész nap itthon, tehát nyugodtan el tudok utána pakolni mindent, legyen az kaja vagy ruha. És végül felháborító, hogy nem tölt el örömmel az sem, hogy nézhetem egész este-éjjel a hátát, miközben alszik.
Én vagyok a hülye, értem én.
