Kevés dolog van, amit annyira utálok, mint amikor belehazudnak az arcomba. Főleg, ha tökéletesen tét nélküli a dolog. Ha úgyis kiderül az igazság, akkor minek fárasztjuk ezzel egymást? Akkor miért kell ennyire az arcomba tolni, hogy a lehető legkevésbé sem tisztelnek?
Aztán azt is baromira gyűlölöm, amikor valaki merő lustaságból/közönyből/önzésből végignézi, hogy valaki fizikailag nincs jól, pedig megszüntetnie a problémát mindössze egyetlen mozdulat lenne. Az meg különösen érthetetlen számomra, hogyha ezt valaki olyannal csinálja meg az ember, akit állítólag szeret.
És még azt sem szeretem, ha kérek valamit, akkor az a válasz, hogy persze és hogy igazam van, de heteken keresztül mégsem teszi meg azt, amit megbeszélünk, holott mindennap rákérdezek. Ilyenkor tisztára papagájnak érzem magam, egy nagyon tehetetlen papagájnak. És amikor rákérdezek, akkor ingerül választ kapok vissza, valamint azt, hogy mennyire undok/gonosz vagyok, hogy nem értem meg a kifogásait, pedig hát ő mindent megtett.
Igen, Zs.-ről beszélek.
Nagyon-nagyon megbántam már, hogy visszaköltözött, bárcsak ne tette volna!
És majd amikor megkérem, hogy ugyan költözzön már el mégiscsak, majd jön azzal a tökéletesen értetlen arckifejezéssel, hogy ezt most miért?
Hiszen ő szeret.
