Zs. ma elköltözik.
Már összepakoltam a ruhái nagy részét, este jön és elviszi, aztán a hétvégén elviszi a többi cuccát is.
Tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap, csak nem voltam rá felkészülve. Nem is hiszem, hogy fel lehet erre készülni.
17 évig voltunk együtt, úgy hozzám nőtt, annyira a részem, mintha csak az egyik karom volna.
Pont annyira is fáj, hogy most elmegy.
Voltam dühös, kétségbeesett, akartam már visszacsinálni az egészet, de tudom, hogy újra és újra ugyanott kötnénk ki. Lehet már előbb kellett volna. Lehet, hogy én vagyok a hülye.
Most itt ülök és bőgök, pedig azt hittem erős leszek, de nem, nem vagyok. Most csak azt érzem, hogy szar, és hogy macskás vénlányként fogok meghalni. Úgy, hogy senki sem szeret.
És nemsokára akár be is következhet, mert éhen fogok halni. Nincs munkám ugye, vagyis nincs fizetésem sem, a lakást viszont valahogy fent kell tartani, meg enni is kéne... Praktikusan Zs.-vel együtt a fizetése is távozik.
Mondjuk nagyon korrekt volt, a számlán lévő pénzt elosztottuk, nagyjából a lakás-kocsi kérdést is megbeszéltük. Ha tartja magát ehhez a megállapodáshoz, akkor egy szavam sem lehet. Elvileg a közösen felhalmozott hitelkártya és egyéb tartozásokat is hajlandó havonta velem törleszteni.
Ettől még pont 5 percenként jut eszembe valami, ami miatt fel szeretném hívni. Mondjuk, hogy mi legyen ma a vacsi, de nekem mától nem kell vacsit főznöm neki.
Basszus, ez kurva szar.
