És most beindult a már-már szokásos érzelmi zsarolás.
Mert ő szeret, ő nem akar elválni és nem hajlandó elköltözni.
Mert 10 perc alatt huszadszor hív. Mert innentől kezdve minden más lesz. Mert megváltozik.
És megint én vagyok a szemét, aki nem bocsát meg, aki be akarja fejezni.
Mert ő bármit is tett, szeret engem és nem akar elveszíteni. És ez a lényeg.
Szerintem meg nem az a fontos, hogy mit mond, hanem hogy mit tesz. Nem hiszek neki, nem bízom meg benne.
Nem lesz könnyű, de most már nincs visszaút. Ha maradnék, az felérne egy lassú és fájdalmas öngyilkossággal.
Mert persze 36 évesen állás nélkül és elválva olyan kibaszott könnyű lesz...
