Ma reggel már másodszor ébredtem úgy, hogy béke van.
Olyan volt, mint amikor lusta és ráérős nyár reggeleken végül a nap űz ki az ágyból. Aztán nyugodtan, nem sietve kibújsz a takaró alól és csak nézed a kinti világot és mosolyogsz. Mert süt a nap, mert madarak csivitelnek a fák között, mert nem ér el hozzád a világ zűrös fele. Mert itt most minden szép és minden jó.
Reggeli séta mezítláb a selymes, puha, meleg fűben, egy finom kávé a legszebb csészéből, amit két kézzel ölelsz át, mert az is hozzáad a boldogsághoz, hogy a kezedben tartod, hogy melegít, de nem éget. Hogy a szél lágyan és simogatóan hozzád bújik, körültáncol, átölel. Hogy a nap csak neked süt, hogy a fák lombján át megszűri a sugarakat és valami nem evilágit rajzol, csak neked. Hogy katicák röpködnek, hogy táncot jár a világ a te kedvedért, hogy te boldog légy.
Valami ilyen érzéssel bújtam ki ma reggel a takaró alól, majd nekiálltam készülődni. De ma reggel nemcsak a szokásos rutint nyomtam le, hanem megengedtem magamnak kis kitérőket, apró mosolygós csalásokat, odavetett simogatás helyett odabújós, puszilgatós 5 percet.
Szemöldök összehúzós "itt bizony rendet kéne csinálni" érzést, és nem tovább menni, hanem megállni és tényleg megcsinálni. Átnézni, kiválogatni, igazi, büszkeséggel eltöltő rendet rakni.
Másik táskába pakolni, mert ma ahhoz volt kedvem. Az újba, Angliából. Aztán meggyógyítani a sálamat, mert itt-ott egy-egy szál tévúton jár, összeveszett a cipzárral, hát meg kellett őt gyógyítani.
Megállapítani, hogy ugyan két helyre is menni kellett volna, de hát lesz még idő, majd máskor, ma már biztos nem.
Ráérősen, finomat reggelizni, a kanapéra ülve felhúzott térdekkel, filmet nézve, ráérős és jóleső előtte-utána cigizni.
Igen, már második este vettem be a Hovát, amit Zs. hozott. A papír szerint nem lehet rászokni, de ezt én most erősen kétlem.
Amúgy kicsit olyan ez, mint abban a viccben, amikor a hasmenős páciensnek a doki véletlenül nyugtatót ad:
- Megy még a hasa?
- Megy. De nem érdekel.
