Most fejeztem be az "angol órámat".
Azt hiszem ez volt a leghosszabb angol óra eddigi életemben. 10-től tartott mostanáig. Igazából nem is nevezném órának a szó hagyományos értelmében, mert inkább csak beszélgettünk. Nem volt nyelvtan vagy nem voltak egyéb gyakorlatok sem.
Az új tanárom egy itt élő angol pasi, aki amúgy szakmáját tekintve filmrendező. És mint ilyen, egészen különös képe van a világról.
Beszélgettünk arról, hogy milyen személyiségű emberek vannak. Hogy ki mennyire és miért nyitott más emberekre, más dolgokra vagy éppen mennyire zárkózik el ezek elől. Hogy mennyire fontos, hogy az embereknek legyenek egy álmuk, legyenek egy céljuk, amit el akarnak érni ebbe az életben. Hogy milyen álmokat dédelgetünk és azok mennyire reálisak. Hogy mennyire fontos, hogy a megfelelő célt tűzzük ki magunknak. Hogy milyen könnyű beletörődni a mókuskerékbe. Hogy hogyan lehet onnan kiszabadulni. Hogy honnan tudjuk beszerezni az alapvető értékeket és hogy mennyire tudunk ezek mentén élni. Hogy az embreknek alapvetően mennyire van választásuk a saját életüket illetően. Hogy tudunk-e élni a lehetőségeinkkel. Hogy a könnyebb út vajon tényleg könnyebb e.
Csak úgy zsong a fejem. Ez a pasi nem egy könnyű beszélgetőpartner, viszont cserébe jól hátsón billentett abban az értelemben, hogy rendesen ki tudott rángatni a mindennapokból. Konkrétan rákényszerített, hogy átgondoljak dolgokat. Bírom az ilyen embereket.
