Mostanában elkezdtem túristáskodni Budapesten.
Kezdtem a múltkor a fogaskererkűvel és a libegővel, tegnap pedig folytattam a siklóval.
A Budai vár és környéke amúgy is a szívem csücske.
Van a várnegyed peremén, de még a falon belül egy keskeny körbefutó sétáló út, majdnem körbe lehet sétálni az egész részt kívülről. Mi leginkább itt szoktunk. Egyrészt mert szinte senki sem jár arra, tehát nincs tömeg, másrészt meg gyönyörű. Mert hangulatos, mert változatos. Mert van itt a hatvanas-hetvenes évek stílusában épített ház, beékelődve a századokkal korábban készült épületek közé, aztán vannak itt olyan régi, mégis hihetetlen részletek, amit ma már nem látni sehol. Vagy ha igen, akkor az mesterkélt és mű. De itt minden igazi. Igaziak az omladozó peremek, igaziak a kibúlyó fagerendák. Mindennek történelem illata van. Olyan, mintha minden épület, kő, díszités vagy címer, minden megbújó udvar mesélni tudna.
Aztán egyszercsak felfedeztük a várfal alatti utcákat. Ott már kertes házak, gesztenye fák és ugyanaz a történelem illat.
Imádtam ide járni középiskolába, és imádtam, hogy amikor megismertem Zs-t, itt dolgozott. Szóval éveken keresztül és nagyon sokat jártam erre.
Tegnap csak a sikló és környéke volt meg, de azért nagyon finom volt a hűvös nyári szélben.
