Hála az Istennek kevés nővel kell együtt dolgoznom! És egyre fogynak... (az is elment, akit kedveltem/kedvelek)
De van még egy, sajnos. Őt valamikor akár barátnőnek is nevezhettem, de ez mostanra már elmúlt. Untuk hallgatni az állandó sírását arról, hogy milyen szar az élete, untuk, hogy hiába szóltunk, éppen fejjel mész a falnak, ő mégis ment. Fájt neki. Aztán untuk megint, hogy neki milyen rossz. Bármit javasoltunk, falrahányt borsó volt. Nem megoldásokat akart, nem segítséget, csak valakit, akinek szétsírhatja a válltömését. Szépen lassan, egyenként feladtuk. Már nem vagyunk rá kíváncsiak.
Mikorra már ide eljutottunk, itt a melóhelyen is történtek események, szóval megkérdeztem tőle, akar-e még maradni? Mert ha igen, azt ő szeretné egyedül, senki más... Megsértődött. Azóta max köszönünk egymásnak, néha azt se.
Ma már odáig fajultunk, hogy amikor megérkeztem a konyhába, ő kiment. Pár perce találkoztam egy számlájával, amit alá kellett volna írtania velem, de inkább a titkárnénit kérte meg, hogy irassa alá...
36 évesen ez a válasza a problémára.
