Ma rátaláltam erre a blogra: drogos.freeblog.hu/
Nagyjából egyhuzamban végig is olvastam, azóta kavarognak bennem a gondolatok.
Amióta végeztem, azóta keresem a közös pontokat a saját életemmel. Mert nekem is volt, hogy anyu és apu balhéztak. Mert én is kipróbáltam, amit elértem. Mert volt, hogy nagylánynak/vagánynak akartam látszani, hát megtettem olyat is, amiről semmit sem tudtam. Mert én is letenném a cigit, ha tudnám (ne értsetek félre, nem akarom a kettőt összehasonlítani, én is tudom, hogy nem ugyanaz!). Mert én sem változtatok néhány dolgon az életemben, pedig az agyammal tudom, hogy kéne.
És mégis milyen könnyű kimondani, hogy nem értem. Nem értem, hogyan jutott el ide. Nem értem miért. De legfőképpen azt nem értem, hogy miért nem változtat.
Keserű a szám, amióta végeztem és nemcsak a cigi miatt. Keserű, mert tudom, lehetnék én is. Minden megvan bennem, ami benne. Minden betalált engem is, ami őt.
De én azt hiszem szerencsés vagyok. Szerencsés, mert sosem engedték el a kezem. Szerencsés, mert minden rossz, sokkal kevésbé volt rossz az én életemben. Szerencsés, mert egy csomó dolog már akkor talált meg, amikor volt eszem nemet mondani, már az elején. Szerencsés, mert veszekszik ugyan a családom, de szeretjük egymást, segítünk egymásnak, ha kell, ott vannak nekem. Szerencsés vagyok, mert a legtöbbször képes vagyok megtenni azt, amit meg kell tennem.
A múltkor barátnőzés közben szóba kerül egy lány a suliból. Szét van cseszve az élete. A családja, a munkája. Mára ön- és közveszélyes. Én meg nem értettem. A saját meleg, védett hátteremből szónokoltam nagy pofával, hogy magának köszönheti. Mert oké, hogy az ember szart hoz otthonról, mert oké, ha menekül. De ez csak egy darabig indok arra, hogy szar az életed. Aztán egyszer csak le kell ülnöd magaddal és rendet kell tenni a fejedben. Onnantól a te felelősséged, hogy merre mész, mit csinálsz. Onnantól csak te tehetsz mindenről. Arról is te tehetsz, ha ezt nem teszed meg.
Én megtettem. Ahol most vagyok, az az én "saram".
Nem esik jól kimondani, de talán mégsem csak magamnak köszönhetem, hogy én én vagyok és nem ő.
De mi van, ha ez még bonyolultabb?
Mi van, ha az én hegyem csak egy domb volt, nekik meg egy kibaszott Mount Everest jutott? Nem mindegy, hogy 5 m2-en kell rendet raknod vagy 500 m2-en. Mi van, ha én 5 perc alatt raktam rendet, mert csak ennyi szemetem volt, nekik meg évek kellenek ennyi szar eltakarításához?
Aztán meg én valahogy mindig megkapom, hogy mások nem olyanok, mint én. Nem olyan erősek, nem olyan céltudatosak, nem olyan... nem is tudom, szóval mások. Ezt bevallom, nem értem. Nem értem, mert én ilyen vagyok, sosem voltam másmilyen, szóval nem tudom, milyen másnak lenni.
Az első reakcióm az volt, hogy tudok-e neki segíteni. Valahogy, akárhogy, bárhogy. Mert - és ezt most ne értsétek félre - de néha ki tudom "simogatni" az emberekből a problémákat. Aztán rájöttem, hogy ez mennyire öntelt és lenéző tőlem. Nem tudok neki segíteni. Mert nem vagyok szakember. Csak mert a barátnők pasi problémáját álltalában meg tudom oldani, ez nem menne. Ide nem egyetértő hümmögés kell, nem elég egy kedves simogatás a buksira.
Ez véresen komoly. Ez nagyobb, mint én.
És azért is szerencsés vagyok, mert még sosem volt olyan probléma az életemben, ami nagyobb volt, mint én. Amit ne tudtam volna megoldani.
Most tehetetlenséget érzek, szűkölve nyüszít bennem az érzés, hogy van világ a saját békés, meleg világomon kívül. Egy olyan világ, ahol ilyen problémák vannak, ilyenek, amik nagyobbak, mint én. Amiket nem tudnék megoldani.
Nem tudom, hogy tudok-e, de leginkább akarok-e szembesülni ezzel az érzéssel.
Nem fogom elmenteni a blogot a kedvencek közé. Nem akarok ezzel az érzéssel rendszeresen találkozni.
Tudom, hogy nagyon álszent, de innen az én rózsaszín baba-világomból szurkolok NEKED. Hogy sikerüljön, hogy megúszd, hogy túléld. De nem engedlek be az életembe.
