Arra a kérdésre, hogy feministának tartom-e magam, egy nagyon határozott IGEN a válszom.
Hiszek abban, hogy nem érek kevesebbet, mint egy férfi. Harcosan kiabálom, hogy ugyanazért a munkáért ugyanolyan bér jár.
Vallom, hogy nemcsak takarítani, főzni, mosni, gyereket szülni tudok, hanem képes vagyok gondolkodni, önálló döntéseket hozni, a céljaimat magam kiválasztani, azért megharcolni és legtöbbször el is érni őket.
Egyedül is tudok élni. Nem kell senkinek sem eltartania, nem is várom el, sőt kifejezetten nem is szeretném. Cserébe nem hagyom, hogy más mondja meg mit csináljak, senki sem uralkodhat fölöttem. Önálló individum vagyok.
Ugyanakkor arra a kérdésre, hogy feministának tartom-e magam, egy nagyon határozott NEM a válaszom.
Hiszem, hogy nem lennék ugyanolyan jó tűzoltó, katona, árokásó segédmunkás, vezérigazgató, tőzsdeügynök, pókerjátékos, mint egy férfi.
Szeretem, ha kinyitják előttem az ajtót, lesegítik a kabátom és nem hagynak nehéz dolgokat cipelni, mert nő vagyok.
Vallom, hogy jobb anyja leszek még meg sem született gyermekemnek, mint bármelyik pasi lehetne. Én fogom őt a hasamon keresztül simogatni 9 hónapig, én fogok pisilni rohanni, ha vesén rúg majd és én fogom őt megszülni, rettentő nagy kiabálások között. Mert ebben jobb vagyok, mint bármelyik férfi.
Ugyanannyira hiszek a hagyományos nemi szerepekben, mint amennyire elavultnak tartom őket.
És ez nem csak engem zavar össze.
Mert azt látom, hogy a körülöttem lévők is össze vannak zavarodva. Férfiak és nők egyaránt.
Mert látom és érzem, hogy az utóbbi napokban 1000%-kal jobb a kapcsolatom Zs.-vel. Egyrészt, mert napi 20 órát vagyunk együtt. És ezermillió dologról beszélünk, száz dolgot csinálunk együtt. Összeveszünk, aztán nevetünk rajta. Megyünk és csináljuk, amit kell, EGYÜTT. Kiegészítjük egymást. Figyelünk egymásra. Számítunk egymásra.
Másrészt meg azért, mert a napokban kifejezetten a hagyományos szerepek szerint szerveződik az életünk. Ő mindig ott van, ha rohadt nehéz dobozokat kell mozgatni, ha le kell engem vinni vidékre. Ő a férfi, akire támaszkodhatok, a hős lovag, aki megment. Én pedig szégyentelenül élvezem, hogy van kire támaszkodnom és meg is teszem, meg hogy van aki megmentsen és még tetszik is. Mindez fényéveket javított rajtunk.
És közben látom a barátnőimet is. Szinte mindegyik határozott, független, önálló nő. Saját karrierrel, saját célokkal, akarattal, erővel. Nincs szükségük senkire, mert mindent meg tudnak maguk is csinálni. Némelyik azért él így, mert nincs más választása, némelyik azért, mert így szereti. És van olyan is, aki már régen átesett a ló másik oldalára. Ő például képes egy sarokülőgarnitúrát egyedül lecipelni a másodikról, betenni a kisteherautóba, elvezetni azt az új lakáshoz majd egyedül kipakolni. Aztán a szekrénysort egyedül összeszerelni. És aztán tágra nyílt szemekkel csodálkozik, hogy a pasik miért rohannak fejvesztve előle.
Szóval én igen, feminista vagyok. És nem, nem vagyok az. És ha én sem értem néha, akkor vajon hogyan és miért is várhatnám el ezt életem párjától?
Bassza meg, de bonyolult ez. Mennyivel egyszerűbb volt minden, amikor még a pasi mondta meg a tutit, a nő meg otthon hímezgetett! És engem akkor hogy elégettek volna valami máglyán! (ez időileg képzavaros, de plasztikusan logikus)
