Nem tudom, hogy azért, mert esik az eső és minden taknyos szürke.
Vagy azért, mert megint volt egy nagyrészben egyedül lenyomott hétvége. Amikor meg nem egyedül, akkor meg veszekedve.
Vagy csak mert hétfő van és megint csupa olyan határidős dolog van, amit utálok.
Vagy mert megint köhögök, orrot fújok és azt hiszem lázas is vagyok.
Vagy ezek bármilyen kombinációja.
Ezek miatt reggel teljesen olyan volt, mintha kívülről nézném a saját életem. Majdnem felálltam, hogy hozzak hozzá popcornt, miközben utaztam a villamoson és egy lány valószínűtlen kutyáját bámultam, aki fehér volt és közben meg malacfejű, hatalmas gomb szemekkel. A fülemben a Crossfade tolta az aláfestő zenét, never coming home. És akkor tényleg úgy éreztem, ez nem is az én életem, ez nem én vagyok.
Mindjárt változik a szín, mert ennyi szürke és unalmas kínlódás után már egészen egyszerűen muszáj történnie valaminek. És akkor a végére mindenki boldog lesz, meg örökké élnek, amíg meg nem halnak.
De csak a Stadionok következett.
