Azt el kell mondanom, hogy nem ez volt a legvidámabb nap az életemben.
Nem történt semmi rossz, mindössze kitört belőlem a szentimentalizmus, amit máskor tökéletesen kordában tudok tartani, de tegnap nem ment. El kellett búcsúznom Finnországtól. Biztos vagyok benne, hogy még vissza fogok menni, mert szerelem volt első látásra, mert mindig minden percét élveztem, de az nem most lesz. (Bár a szerződésemet meghosszabbították. Olyan ez, mintha holnap vinnének műteni. Aztán megint holnap. Aztán megint. Mindegy, túlélem.)
Tehát 11-kor gépre fel, Ouluból Helsinkibe. És ahelyett, hogy 5 órát ültem volna a retéren, várva a következő gépre, inkább ki- illetve berohantam Helsinkibe. Elbúcsúztam a várostól.
Végig olyan érzésem volt, mint amikor valakibe reménytelenül szerelmes vagy. Valakibe, akit állandóan látsz, akivel találkozol minden nap. Ahhoz túl közel van, hogy elfelejtsd és továbblépj, de nem kellesz neki, tehát sose lesz a tied. Azta, átmentem csöpögős lányregénybe! De ez van. Tényleg így érzek. Számtalanszor jártam kint, minden nap telefon vagy mailkapcsolatban voltam velük. Látom, hogyan élnek (nyilvánvílóan csak egy részét, de van annyi fantáziám, hogy a többit hozzárakjam), látom az otthonaikat, a boltjaikat, megtapasztalhattam az életstílusukat a saját bőrömön, ha csak egy rövid ideig is. De sosem fogok ott éni, mert nem oda születtem. Mert bevándorlóként hosszú évek kellenének ahhoz, hogy úgy éljek, mint ők. Mert sosem leszek finn, pusztán csak azért mert nem vagyok az!
Szóval egész nap volt bennem valami mosolygós-sírós érzés.
A laptoptáskámmal, meg a saját börőndméretű retikülömmel a vállamon 2 órán keresztül rohangáltam a városban, hogy még ide is el akarok menni, meg oda is. Csak még ezt az egyet, Anyuuuuuuuuuuuu!!!!!
Aztán nagy nehezen lehiggadtam, bedobtam a pént a tengerbe - magamtól azért nem vagyok ennyire szentimentális, de Anyuszi azt mondta, hogy dobjak be pént a vízbe és akkor vissza fogok menni, én meg nem vagyok semmi jónak az elrontója, hát bedobtam. Ouluban is és ott Helsinkiben is. Közben meg azon kuncogtam magamban, hogy mindjárt elvisznek a rendőrök, mert mit dobálok én itt a vízbe.
Amikor elkezdett esni a hó, ami azonnal elolvadt, amint földet ért és mindezt a szél vízszintesen az arcomba tolta, akkor úgy éreztem, itt az idő, menni kell. Fogtam egy taxit és visszamentem a repülőtérre. Ültem még egy órát a könyvem felett, de nem sokra emlékszem belőle.
És csak azért, hogy még egy kicsit rinyáljak, hogy mennyivel jobbak a finnek, mint a magyarok: a Helsinki-Budapest úton - ami majdnem 3 óra - és most éppen az ebéd- és a vacsoraidó közé esett, tonhalas-zöldséges tésztasalátát adtak enni, zsemlével. Amikor odafelé mentem, akkor pont ebédidő volt és a Malév gépen egy darab nyamvadt sajtosszendvicset adtak. Malév Grand Handling, mi? (Khm, az egyik előző munkahely ugye)
Mire megérkeztem, tulajdonképpen annyira fáradt voltam, hogy ülve-állva el tudtam volna aludni. A repteret meg jól feltúrták. És ezen dolgok következtében még azelőtt sikerült Zs-vel összeveszni, hogy találkoztunk volna...
A cica is hozta a formáját, ilyenkor, amikor visszaérek egy hosszabb távollétből - értsd nem aludtam itthon - eleinte duzzog, megismerni sem hajlandó, megsimogatni sem hagyja magát. Aztán némi idő után nagy kegyesen megengedi, hogy a párna legyen a kezem-lábam a feje alatt. Mint egy durcás kisgyerek. És ha ezen a haragszom-rád hangulaton túljut, akkor meg rám kattan, azaz onnantól kezdve a kezemben, az ölemben, akárhol, csak valahol rajtam. Szóval most letenni is alig tudom...
Újra itthon tehát.
