Szerdán találkoztam egy volt középiskolai osztálytársammal, akivel az alatt a 4 év alatt nagyon jóban voltam, csak aztán elszakadtunk, ahogy nekem ezt majdnem mindenkivel sikerült.
Ott akkor mi nagyon jól megértettük egymást, mivel mindketten elveszettkénk kódorogtunk a külker szakközépiskolában, humánbeállítottsággal. Irodalom és történelem. Pszichológia és filozófia vagy szociológia. De nem matek, nem külker és főleg nem számvitel.
Ő ez elmúlt x év egy részét Párizsban töltötte (francia-orosz szakosok voltunk), van egy kb. 10 éves fia, van egy 5 éve haldokló házassága, értelemszerűen van egy férje, aki viszont állítólag veri. Ezzel ellentétben nincs munkája és nincs mentális stabilitása.
Teljesen zizzent. A kapcsolatot akkor vettük fel újra, amikor pár hónapja osztálytalálkozó volt. Illetve néhányan már előtte is találkozgattak, többek között vele is. És szépen lassan mindenkivel összeveszett. Így azt hiszem érthető, ha kissé összeszorult gyomorral indultam el a randinkra.
És mint kiderült, nem is volt alaptalan a félelmem. Ott kezdtük, hogy 5-kor kellett volna találkoznunk az Oktogonon. Éppen ülök békésen a villamoson, amikor felhív. Hadarva mondja, hogy 1. mindjárt lemerül és nem tudja feltölteni a telefonját, 2. elromlott a lakás ajtajának zárja, nem tudja bezárni, tehát nem is tud elindulni.Vagyis menjek oda hozzá és eldarál egy címet, amit még soha életemben nem hallottam, és amiről halvény lila gőzöm sincs, hogy hol van. Még szerencse, hogy van mobil meg internet, leguugliztam, belőttem.
Megérkezem a lediktált címre, olyan kapucsengő még véletlenül sincs, mint amit ő mondott. Próbálom hívni, baromi szerencsém van, felvette. Rossz házszámot adott meg, de legalább az utca stimmel. Végre megtaláltuk egymást.
A zár tényleg rossz, ráadásul ez nem is az ő lakása, hanem a férjéé és a két zár közül neki csak az egyikhez adott kulcsot, praktikusan ahhoz, ami most elromlott.
Igazából nem kezdeném el részletezni, de szerelőt nem akart hívni, mert nehogy már neki kelljen kifizetnie a zárcserét, a telefonja ugye nem működött, tehát én hivogattam a férjét - aki Párizsban van, a férje tesóját és végül mégiscsak egy szerelőt. Közben ő elment pénzért - mert az természetesen nem volt nála - én meg ott ültem egy vadidegen elképesztő lakásában. Körfolyósos bérház, polgár berendezésre utaló faragott fa bútorok, ugyanakkor a konfort teljes hiánya, amit még valami elképesztő kosszal és rendetlenséggel is meg tudtak fejelni.
Maratoni volt. Pláne úgy, hogy miközben ő bárkivel beszélt, egyből kiabált, egyből ideges volt, vádaskodott és veszekedett. Végül már nem adtam oda neki a telefonom, én beszéltem mindenkivel.
Amikor éppen nem a zárral voltunk elfoglalva, akkor próbálta elmesélni az életét kb. az érettségitől elkezdve, de annyira szétszórt volt és olyan ideges, hogy szinte képtelenség volt követni. Egy csapat birkát könnyebb lett volna összetartani, mint az ő gondolatait. Attól nem is beszélve, hogy szerintem a barátságnak fokozatai vannak és ezek nem átugorhatóak. Kell - személytől függően - valamennyi idő, ami után elmélyül egy barátság és amikor egyre többet osztasz meg a másikkal és természetesen egyre többet kapsz te is belőle. De nem nála. A lehető legmélyebben csapott bele a közepébe, kronológia pontossággal - már amennyire csapongva erre képes volt - rámzúdított mindent.
Amikor a felmentő sereg megérkezett 10 órakor Zs személyében, még csak 2005-nél tartottunk. Lesz ennek még folytatása.
És félreértés ne essék, kedvelem őt, de a legtöbb dologgal nem értek egyet. És ezt nehéz valakinek elmondani, ha ez a valaki minden egyes szót aprólékosan kiemelez, és ha nem tetszik, akkor megsértődik vagy akár minősíthetetlen stílusban kiabálva nem ért egyet. Szerencsére nekem szerda este egyikből sem jutott, de az biztos, hogy 5 óra tömény koncentrál figyelem, szándékosan lelassított és lehalkított beszédhang, inkább rávezető kérdések, mint direkt vélemény-mondás és elképesztő türelem kellett hozzá!
