Tegnap este voltunk az Operában. Másodszor próbálkozunk, de ez még kevésbé sikerült, mint a múltkor. A múltkor azt hiszem az volt a legemlékezetesebb pillanat, amikor a hősszerelmes pasi megprópálta áltölelni a kb. 200 kg-os szopránt, és csak próbálta, próbálta... de nem sikerült neki. Ciki vagy nem, de mi Zs.-val leplezetlenül röhögtünk. Az több, mint groteszk volt. Ahogy nekifutott újra és újra. És közben próbálta nekünk eldani, hogy minden vágya ez a nő, akit nem ér át, de hát úúúgy szereti...
Most a Bohémélet volt műsoron és azért ez, mert Rost Andrea énekelt, és én már nagyon régóta szerettem volna őt megnézni színpadon. Hát most láttam és hallottam.
Azzal kezdtünk, hogy a Kultúrális Minisztériumtól valami idióta kivezényelt államtitkárszerű felolvasott egy beszédet. És amikor lapoznia kellett a lap végén, ő bizony a mondattal is megállt addig, amíg elé nem került a következő lap és akkor folytatta a mondatot is. Szóval annak, aki írta, nem volt annyi esze, hogy a mondat végén legyen a lapnak is vége (ez amúgy kettő kattintás az egérrel), sem emberünk nem vette a fáradtságot, hogy átolvassa mielőtt megérkezett volna.
Aztán az előadás. Az egyetlen dolog, ami tetszett, az a díszlet volt. Utáltam a darabot, nem tudom egyszerre olvasni a kivetítőn a magyar fordítását a szövegnek és közben nézni az énekeseket, és még át is kéne ezt élni. Legalábbis nem ártana.
Szóval nem szerettem. Zs. meg egyenesen utálta. Már a második felvonás után belekezdett a pszichikai hadviselésbe. (amúgy 4 felvonás összesen) Mindenfélét ígért, csak menjünk már haza. De én kitartottam. Az egyik oldalamon egy angol nő lógott át a székemre olyan parfümmel, hogy 10 perc után migrénem lett tőle, a másik oldalamon meg Zs. nyafogott. És közben még azok ott fenn énekeltek is. Leginkább azon gondolkoztam, hogy amikor ezt Puccini megírta és előadták, akkor is ennyire semmitmondó és lapos, unalmas és hatásvadász volt, mint nekem most? Biztosan nem. De most így az volt.
Szóval azt hiszem, hogy a magyar Operaházzal már nem próbálkozom többet. Szeretem az operát, mint műfajt, de azt hiszem, hogy megmaradok annál, hogy otthon benyomom a lejátszóba és akkor becsukom a szemem, úgy hallgatom és élvezni fogom minden percét, a tegnapival ellentétben. Vagy Sydnie, vagy a milánói Scala.
