Szerintem alapvetően boldognak születünk.
Aztán megismerjük a világot és megálmodjuk a sajátunkat.
Aztán jönnek a tiltások, és hogy mit nem szabad. Jönnek a kudarcok, a bukások. A kompromisszumok.
Vannak, akik megtörnek. Feladják az álmaikat, megkötik azokat a kompromisszumokat, amiket sosem akartak.
És vagyunk néhányan, akik nem adjuk fel. Minden pofon után újra felállunk. Egyre nehezebben, egyre több időbe telik, de megyünk tovább. Újra és újra harcba indulunk, megint felszívjuk magunkat és tesszük a dolgunkat. Nem veszítjük szem elől az álmainkat, nem alkuszunk, de egyre több sebet szerzünk útközben.
Az, hgy valaha elérjük-e azt, amiről álmodunk, egyáltalán nem biztos. És azt hiszem boldogabbak sem vagyunk azoknál, akik már rég elfeldték, miről álmodtak, amikor még voltak egyáltalán álmaik.
Valahol azt hallottam, hogy azok az emberek akik minden csatát megnyernek sem boldogok, mert tele vannak sebekkel.
Azt hiszem filozófikusra ittam magam... vagy depressziósra, vagy nem tudom.
Update: nem is ittam. Csak fáradt voltam és szomorú.
