Fura bizony. Amikor reggelente végigolvasom mások bejegyzéseit, szinte mindig nevetnem kell vagy sírnom. Ez attól függ, hogy mit olvasok, ugye.
És akkor mindig, de kivétel nélkül mindig elgondolkodom azon, hogy én vajon miért írok naplószerű, ez-meg-az történ blogot? És miért írok cipőkről, ruhákról meg táskákról?
Miért nem írom le azt a flowt, ami bennem van? Persze egyből tudom rá a választ, meg nem is.
Azért nem írom le, mert ismerek néhány embert face to face, akik olvassák a blogomat és nem biztos, hogy tudniuk kell arról, ami legbelül csordogál bennem. Meg nem írom le, mert általában a gyárból írok, ahol nem túl sok idő jut erre az aktivitásra. Otthonról nem tudok írni, mivel a közösben használt laptopról megy csak a net, ott meg jellemzően vizsla módjára fürkésszük, hol-merre járt a másik. Zs viszont nem tud errről a blogról, mint ahogy sok másról sem ebben az életben.
Itt meg naponta jönnek a levelek az élet apró és fontosabb kellékeiről. Ilyen is kell, meg olyan is kéne. Kicsit olyan ez, mintha virtuális életet építenék. Ha itt megmutatom, akkor az olyan, mintha már az enyém is lenne. A lelkét megszereztem, másra, többre úgysem futja.
Amúgy meg leírom, sőt néha még veszem is a bátorságot, hogy kirakjam, aztán majd 5 perc múlva rájövök, hogy ez bizony túl sok volt belőlem, túl mélyről jött. És miközben erősen remélem, hogy ezalatt az 5 perc alatt senki sem olvasta el, gyorsan átrakom privibe. Már gyűlnek.
Persze az is bejátszik, hogy mennyivel egyszerűbb ilyen-olyan felszínes apróságokkal elfoglalni magam, mint végig gondolni vagy akárcsak belegondolni. Ebben mostanában nagymester vagyok. Leszoktam a könyvekről, kerülöm azokat az embereket, akik nagyon ismernek és bekérdeznének, hogy akkor most mi van Bambi? Merre tovább? Honna és hova? Ha lopok magamnak időt, akkor elcseszem. Daydreaming az van, meg tervek, meg magyarázkodás ezerrel.
Szeretném azt hinni, hogy erőt gyűjtök. Ismerkedem egy olyan szereppel, amiben még sosem voltam ezelőtt. Felkészülök egy másik élétre. Ami már megvan a fejemben, de mi van, ha nem olyan lesz? Mi van, ha csak valami szánalmas copy lesz belőle? Ok, nem rágondolni. Majd. Csak Scarlett O'Harásan... erre majd holnap gondolok. És így telnek el a napok, egyik a másik után. Így araszolnak a hetek és a hónapok.
És így jönnek újabb és újabb cipők és ruhák, ahelyett hogy.... hopp, ezt inkább priviben.
Update: nem jó kombináció ez a kint tombol a szélvihar én meg Brand New Heavies-t hallgatok. Olyan, mintha a szél kifújná belőlem a gondolatokat. Mátmint úgy értem előjönnek, ahelyett, hogy szépen bent maradnának, ott ahova eldugtam őket... Az is előjött, hogy miért írok úgy, ahogy írok. Shrek mondta a Szamárnak (vagy fordítva), hogy az ember olyan, mint a hagyma. Rétegekből áll. Ha leszedsz egy réteget, ott van alatta egy másik. Ezt persze már sokan és sokféleképpen megfogalmazták. Én úgy fordítom ezt le magamnak, hogy falakat építettem magam köré, sokat és sokfélét. Némelyiken van ajtó, némelyiken meg nincs. Van amit megerősítettem vizesárokkal és krokodilokat is dobáltam bele. Bizonyos embereket beengedek bizonyos falakon belülre, másokat meg nem. És vannak falak, amiken csak akkor jutsz át, ha kellően kitartó vagy, ha kellően akarod és - ez most nagyképűen fog hangzani, de mindenki azt gondol bele, amit akar - szóval vannak falak, amiken csak akkor jutsz át, ha eléggé akarod és eléggé kitartó vagy. Ha átmész a próbákon, ha megfejted a találós kérdést, ha megoldod a feladatot. Ha érdemes vagy rá.
Ez a blog is egy ajtó az egyik falon. Csak rá kell kattintani és már benn is vagy. Eldugtam benne még néhány ajtót, de hogy megtalálod-e és átjutsz-e rajta, az már csak rajtad áll. És persze nem visz át egy belső udvarra. Ez csak egy bizonyos távolságig enged közel hozzám. Innen nem vezet út ennél beljebb. Ez van.
